Öt trónkövetelő az Árpád-házból, akiről keveset hallottál

A magyar középkor története tele van fordulatos családi drámákkal, a magyar trónért vívott élet-halál harcokkal. Magyar királynak lenni az Árpádok korában is rendkívüli rangnak számított. Nem csoda, hogy időről időre felléptek trónkövetelők, hogy megszerezzék maguknak. Egy részük sikerrel járt, más részük azonban még epizódszerephez sem jutottak a magyar történelemben. Egy trónkövetelő az Árpád-ház legitimitását maga mögött tudva eséllyel pályázhatott a magyar trónra. Öt trónkövetelőt mutatunk be az Árpád-korból, akikből végül nem lett magyar király.

Iván és Bors ispán, ketten a magyar trónért

II. István (1116 – 1131) 15 éves uralkodása a középkori magyar történelem egyik zaklatott időszakának számít. A forrásokban először bukkannak fel a királyi hatalommal szemben fellépő főurak, és először hallunk arról, trónkövetelőt léptetnek fel az uralkodóval szemben, rögtön kettőt is. A Képes Krónika így számol be az eseményekről:

Történt pedig, hogy a király Egerben nehéz betegségbe esett, már mindenki azt hitte, hogy halálán van. Hiú reménységtől vezettetve, Bors ispánt és Ivánt az árulók királlyá választották. Mikor pedig a király Isten akaratából jobban lett, Ivánnak fejét vétette, Bors ispánt pedig csúfosan kivetette az udvarból Görögországba, és azt határozták, hogy atyafiságából ezután senki se legyen méltó arra, hogy belépjen a királyi udvarba.

Hogy ez az eset pontosan mikor játszódott le, nem tudjuk. Azt sem tudjuk biztosan, hogy a fent említett két trónkövetelő az Árpád-ház tagja volt-e, vagy sem. Egyes feltételezések szerint Bors azonos lenne Borisszal, Könyves Kálmán törvénytelen fiával (róla alább olvashatunk), míg az elfogadottabb nézet szerint két különböző szemlyről van szó. Bors vélhetően a királlyal női ágon rokon személy lehetett, a Miskolc nemzetség tagja. Iván sorsa viszont arra utal, hogy ő királyi rokonság nélkül pályázott a magyar trónra.

Saul herceg, a kijelölt utód, akiből nem lett király

II. István uralkodásának a végén megtudta, hogy unokatestvére, a vak Béla herceg életben van. Bár trónkövetelő, és az Árpád-ház tagja volt, István megbánva apja bűnét, a királyi udvarba hívta, majd Tolnán kiterjedt birtokokat adományozott neki, halála után pedig Bélát jelölte ki örökösnek. Csakhogy ez az idilli kép nem biztos, hogy igaz. A Képes Krónika ugyanis az utódlásról a következőt írja:

Mielőtt pedig a király hírt kapott Béláról, úgy határozott az ország, hogy a király után nővérének, Zsófiának Saul nevű fia uralkodjék.

Saul tehát a királyi vére nyomán tartott igényt a trónra, bár csak leányágon volt Árpád-házi. Hogy mi történt vele, pontosan nem tudjuk, a krónikás híradások nem számolnak be róla. Egyes feltételezések szerint a II. István halála és II. Béla koronázása közötti szűk két hónapban Béla és Saul hívei összecsaptak, utóbbiak húzták a rövidebbet, Saul pedig meghalt a harcokban. Más vélemények szerint még István halála körül elhunyt, így nem beszélhetünk harcokról.

A Képes Krónika azonban tartalmaz egy különös beszámolót is:

Miután az ország megerősödött kezében, Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkaptak a királytól, amit csak részegségében kértek tőle, és amire a király kijózanodott, már vissza nem vehette. Részegségében ellenségeik kezébe adta Póst és Sault, akik jámbor emberek voltak, meg is ölték őket ok nélkül.

Akadt olyan kutató, aki szerint Saul túlélte II. Béla megkoronázását, ám szerzetesi életre kényszerítették és végül a király évekkel később parancsot adott a megölésére. Hogy a feltételezés igaz-e, arra sajnos nincs adatunk.

Borisz herceg, az “örök” trónkövetelő az Árpád-ház famíliájából

Borisz herceg alighanem a legismertebb trónkövetelő az Árpád-ház széles családfájáról. Édesanyját, Eufrozinát, Könyves Kálmán eltaszította, miután házasságtöréssel vádolta meg. Borisz azonban magát mindig is az uralkodóház legitim tagjának tekintette. 1132-ben lengyel és kijevi segítséggel II. (Vak) Béla (1131 – 1141) ellen tört, akit az osztrákok segítettek. A július 22-én vívott Sajó menti csata előtt Béla egy gyűlésen meggyilkoltatta a feltételezett Borisz-párti főurakat, nehogy elárulják. A drasztikus módszer eredményesnek bizonyult, Borisz vereséget szenvedett és menekülnie kellett. Alighanem ekkor állt legközelebb a trón elnyeréséhez.

1145-ben a cseh király közvetítésével III. Konrád német császárhoz fordult, aki engedélyt adott neki, hogy a birodalom területén zsoldosokat toborozzon. 1146-ban a frissen toborzott seregével betört Magyarországra és elfoglalta Pozsony várát. II. Géza (1141 – 1162) azonban körülzárta a várat, majd lefizette Borisz zsoldosait és harc nélkül foglalta el az erősséget. Ezt követően pedig betört Ausztriába, és a Fischa-menti ütközetben a középkori magyar hadtörténet egyik legfényesebb győzelmét aratta az osztrák herceg felett.

II. Béla és felesége Ilona elrendeli Kálmán híveinek a lemészárlását Aradon (Wikipédia)

Borisz 1147-ben csatlakozott a Magyarországon átvonuló keresztes hadhoz, II. Géza azonban megtudta, hogy a VII. Lajos vezette seregben rejtőzik a trónkövetelő. A francia király azonban megtagadta a kiadását, kezességet vállalt érte és végül baj nélkül a keresztes sereggel együtt elhagyta az országot. Ezt követően Bizánc szolgálatába állt, 1150-ben egy kisebb sereg élén betört a Temes folyó mentén, ám a királyi sereg megjelenésekor menekülnie kellett. Néhány évvel később egy határmenti csetepatéban vesztette életét. Fiai, Borisz Kalamannosz és István, nem tettek kísérletet a magyar trón megszerzésére.

Trónkövetelő az Árpád-ház ágáról: Géza herceg és fiai

1172-ben elhunyt III. István király, és a trónra két jelölt pályázott: a Bizáncból hazatérő Béla herceg, és öccse, Géza herceg. Gézának jelentős támogatói voltak: édesanyjuk, Eufrozina királyné, az országbíró és Lukács esztergomi érsek, aki nem akarta megkoronázni Bélát. A világpolitika azonban Béla kezére játszott: a pápa nem akarta a német császár pártján lévő Gézát és körét a magyar trónon látni, így kijelölte a kalocsai érseket a koronázásra.

III. Béla a Képes Krónikában (Wikipédia)

Géza és édesanyja azonban összeesküdtek Béla ellen, a király azonban 1174-ben mindkettejüket bebörtönöztette. Gézának sikerült megszöknie, és Ausztriában menedéket lelnie. 1177-ben a cseh herceghez fordult, aki azonban kiadta Bélának, így újra börtönbe került. Eufrozinát végül 1186-ban Béla elengedte és száműzte a Szentföldre. Amikor a harmadik keresztes hadjárat Barbarossa Frigyes vezetésével átvonult Magyarországon, a német császár kérte Géza szabadon bocsátását. A király nem ellenkezett, és egy kis kontingenst is adott Gézának, aki 1189-ben elhagyta Magyarországot. A keresztes hadjáratot követően Bizáncban telepedett le.

Legalább két fia született, akik maguk is tettek egy apró kísérletet a magyar trón megszerzésére. 1210 körül magyar előkelők felvették velük a kapcsolatot, miután elégedetlenek voltak II. András országlásával. Azonban leveleiket Spalatóban elfogták, és a király elleni összeesküvést csírájában elfojtották. Géza fiainak további sorsáról nincs biztos tudomásunk.

Ál-András herceg(ek)

A középkori magyar történelem gazdag történelmében előfordult az is, hogy egy trónkövetelő az Árpád-ház tagjának adta ki magát. Ráadásul, ha hihetünk a forrásoknak, mindez rövid időn belül kétszer is megtörtént ugyanarra a személyre hivatkozva. András herceg, V. István (1270 – 1272) fia és IV. (Kun) László (1272 – 1290) öccse rövid, ám fordulatoktól nem mentes életet mondhat a magáénak. 1268-ban született, ám négyévesen elrabolta őt Gutkeled Joachim, ugyanaz a főúr, aki Kun Lászlót rabolta el V. Istvántól. Andrást azonban Csákok és a Kőszegiek kiszabadították. Ezt követően ő volt bátyja örököse, kinevezték Szlavónia hercegévé, ám 1278-ban, tíz évesen, meghalt.

Hogy pontosan milyen körülmények között történt ez, nem tudjuk, mindenesetre árulkodó tény, hogy ketten is felléptek az egykor elhunyt András hercegként. Először 1290-ben, Kun László meggyilkolása után adta ki magát valaki az elhunyt András hercegnek. Azonban egy másik András, maga mögött tudva az esztergomi érsek pártfogását, megszökött az osztrák fogságból és gyorsan megkoronáztatta magát, belőle lett III. András király. A kalandor ál-Andrásnak menekülnie kellett. Egyenesen Lengyelországba ment Szent Kingához, nagynénjéhez, V. István nővéréhez. Kinga az anyajegye alapján felismerni vélte rokonát, így befogadta. Azonban Lengyelországban magukat László híveinek kiadó küldöttek elcsalták az ál-Andrást, és vízbe fojtották.

Szent Kinga sószobra a wieliczkai sóbányában (Wikipédia)

1317-ből ismerünk egy másik férfit is, aki Andrásnak adta ki magát. Sancho mallorcai király ugyanis tájékoztatta Róbert nápolyi királyt arról, hogy fogságban tart egy magát András hercegnek nevező illetőt. Róbert, akinek az édesanyja Mária, András nővére és V. István lánya volt, megírta, hogy a valódi András már több évtizede halott. Arra kérte Sanchót, hogy kísértesse a foglyát Montpellierbe, ahol átveszik és majd Provance-ba szállítják. Hogy mi történt ezek után ezzel az ál-Andrással, arról nincs tudomásunk.